Vess véget bal agyféltekéd uralmának!

Azt tapasztalom a gyermekek spirituális és érzelmi nevelésével még kevés szülő és felnőtt foglalkozik. Még kevesebben vannak azok, akik ezt tudatosan teszik. Tanítjuk a gyermekeinket beszélni, számolni, írni, olvasni, érvelni, fogalmakat megérteni, fizikára, kémiára, földrajzra, stb vagyis a külső, fizikai világ megismerésére. A belső világuk megismertetésével azonban nem foglalkozunk, így a „növekedésük” során szép lassan elveszítik a kapcsolatot ezzel a belső világgal, az ártatlanságukkal, saját magukkal, vagyis azt amit az életről tudni érdemes. Velünk is ez történt mire felnőttek lettünk. A három gyermekemet figyelve mindig is hittem benne, hogy a gyermekek többet tudnak nálunk felnőtteknél az élet dolgairól. A gyermekek még tudják, hogy kik ők és miért vannak itt. A felnőttek azzal, hogy csak a külső világ megismerése felé fordítják a gyermekek figyelmét ezt sikeresen megsemmisítik bennük. Mert a túlélés miatt gyermekeink kénytelenek igazodni hozzánk. Úgy gondolom ezért is lázadnak a gyermekek a hisztivel, a dac korszakkal és tiniként, mert érzik hogy valami nincs rendben. Nem ellenünk lázadnak, hanem az ellen amilyen elvek mentén élünk. Aztán egész felnőtt életünkben és majdan gyermekeink is felnőtt életükben újra ezt a gyermekkori természetes állapotot keresik, ki vagyok, mit keresik itt a Földön, mi értelme az életnek. Ezért felnőttként már ritkán tudunk örülni, sírni, nevetni, táncolni, alkotni, teremteni spontán módon, ahogy ezt a gyermekeink még oly könnyedén teszik. Így szerintem a gyermeknevelés koncepció mint olyan alapjaiban helytelen, mert nem őket kell nevelni. Szülő nevelés létezik!! Nem a gyermekeket kell felnőtté nevelni, mármint olyan felnőtté amit ma egy felnőtt megtestesít. Nekünk, felnőtteknek kell visszajutni abba az állapotba, ami a gyermekek sajátja a tisztasághoz, az ártatlansághoz, a játékossághoz és az érzelmi intelligenciához. Micsoda paradoxon! Először újra kell tanulnunk azt, amit már elfelejtettünk ahhoz, hogy gyermekeinket a helyes úton tudjuk tartani, amit egyébként ők jobban ismernek mint mi.

Az egész társadalmi berendezkedés és az iskolarendszer a bal agyfélteke kiművelésére, fejlesztésére van berendezkedve. Hiszen a világ egyenlőre a logika, a matematika, az anyag, a  hatékonyság, az ésszerű gondolkodás, a racionalitás nyelvét fogadja el és érti vagyis a bal agyféltekéét. Észre sem vesszük és egész életünkben a bal agyféltekét erősítjük. Mivel a jobb agyfeltekével nem foglalkozunk így annak területei gyengülnek és az érzelmi, intuitív, kreatív, művészi részünk sérül. Ezzel a bal agyfélteke győzedelmeskedhet az érzelmek, az intuíció, a szeretet vagyis belső világunk felett. Azonban az érzelmeink mozgatnak minket, ezek alapján cselekszünk. Ezért a két agyfélteke fenti egyenlőtlenségeiből erednek az érzelmi elfojtások. A két agyféltekének egyensúlyba kellene kerülnie nálunk felnőtteknél és a gyermekeinknél pedig fenn kellene tartanunk a meglévő egyensúlyt. Hiszen ők még körülbelül az első hét évben egyensúlyban vannak, aztán ahogy a bal agyféltekés világ egyre jobban rájuk telepszik kénytelenek átvenni ezt a mintát pusztán a túlélés miatt. Ahogy magunkon dolgozunk igazából elkezdjük feldolgozni a bal agyfélteke elnyomásának köszönhető érzelmi elfojtásokat, így a jobb agyféltekés tulajdonságok megerősödnek és visszakerülnek a helyükre. Állítsd vissza jobb agyféltekéd tündöklését és megtalálod önmagad! Így minél többet dolgozol magadon, annál könnyebb lesz a gyermeknevelés is igérem. Mert egyre inkább önmagadból a belső lényedből fogsz a gyermekeddel bánni és így a helyes irányba tudod terelni. Amikor az eszeddel, a bal agyféltekéddel viszonyulsz gyermekeidhez, akkor irányítod őket és ez ellen szinte mindig lázadással fognak reagálni, vagy beletörődéssel, de akkor az érzelmi elfojtásokhoz vezet.

A fentiek miatt belőlünk felnőttekből már gyakran hiányoznak a jobb agyfélteke tulajdonságai, mint az intuitás, a spontaneitás, az impulzivitás, a teremtő erő ezért azt szoktam mondani a ma felnőttei igazából “elnőttek”. Hiszen nem a természetes útjukon haladnak, már elnőttek a gyökereiktől az által, hogy a bal agyféltekéjük az uralkodó. Mivel gyermekeink alapvetően jobb agyféltekések, így a jobb az érzelmi rész a bal logikus félteke által készített üzeneteket nem érti. Ezért van a gyakori “hányszor mondjam még el, hogy megértsd és azt tedd amit várok tőled” tapasztalatunk gyermekeinkkel. A bal agyfélteke által készített üzenetek, pl mint az elmarasztalás, a tiltás, a rosszallás, és az összes üzenetünk ami arról szól, hogy nem vagy elég jó vagy nem cselekedtél tökéletesen mind gyengítik az önbizalmat a belsőerőt és tartást és egyre messzebbre viszik gyermekeinket önmaguktól. Ahelyett, hogy valóban felnőtté érnének “elnőttek” lesznek ők maguk is. Még a dícséret is destruktív, ha a bal agyféltekéből érkezik, erről később bővebben. Vagyis a bal agyfélteke által készített logikus, észszerű üzenetet nem lehet a jobba küldeni, nincs értelme csak frusztrációt teremt mindkét oldalon. Így a bal agyfélteke feladata nem az uralkodás a jobb felett hanem annak szolgálata, vagyis a jobb agyfélteke által felszínre hozott dolgok megvalósítása.
Hogyan lehetne egyensúlyba hozni az agyféltekéket?

Tanítsd gyermeked érezni

Azért hogy megvédjük gyermekeinket nem tartjuk őket benne az általunk kellemetlennek tartott érzésekben és helyzetekben, inkább eltereljük a figyelmét másra. Például, ha sír valami miatt, azonnal megpróbáljuk felvidítani. Vagy ha megijed valamitől elvisszük azonnal a helyzetből és talán még bohóckodni is elkezdünk. Ezzel arra tanítjuk gyermekeinket hogy letagadják az érzelmeiket és később már fel sem tudják ismerni azokat, valamint arra, hogy a kellemetlem helyzetekből elmeneküljön. Bármi rossz éri azonnal elmegy máshova ez fizikai és szellemi szinten egyaránt megtörténhet. Ez egészen odáig is elmehet, ha nem mennek jól a dolgai pl elhagyja a családját, vagy másik munkahelyre megy. De az érzései mennek vele, magunk elől nem menekülhetünk el. Nincs jó meg rossz csak minek éljük meg az adott helyzetet. Ezért az a fontos, hogy milyen érzelmeket kapcsolunk hozzá, nem maga az esemény. Ez a gyermekekre is érvényes. Ha megértette mi az az érzelem, ami éppen történik benne akkor fel is tudja dolgozni. Nem marad a testében és nem tud később betegséggé fejlődni vagy nem akadályozza őt a cselekvésben egy rossz minta beidegződése miatt.

Azt tapasztaltam, hogy azonnal abbahagyják gyermekeim a sírást, ha rátalálok az érzelemre, amit abban a helyzetben megélt. Azzal, hogy rátaláltam, azt érzi, hogy megértették és ez ki is oltja azt a negatív érzelmet nem marad nyoma a testben, a sejtekben. Ezért a nem is fáj helyett, fogadjuk el azt hogy neki az a kis bibi szörnyen fáj. Ki fog javítani ha nem az történt amit én gondolok. Ádám rajzát elszakította  a testvére. Ádám most dühös lehetsz, amiért a testvéred elszakította a rajzodat. Továbbra is nagyon nagyon sír. Azt válaszolta: Nem vagyok dühös, szomorú vagyok olyan szépen sikerült. És már abba is hagyta a sírást.

Zorka vacsora közben leesett a székről a szekrény és a szék közé. Nagyon sírt.

Szörnyen fájhat, hogy megütötted magad. Ettől hangosabban sír. Ennyire fáj? Nem! Nem maradt elég ketchup a virslimen. Ha elkezdtem volna vigasztalni elvágtam volna a kommunikáció fonalát és soha meg nem tudom mi a baja a lányomnak. Magamtól nem jöttem volna rá, hogy a virslin nincs elég ketchup. És a veszteség érzése máris bent ragadt volna nála.

Nagyon sok (f)elnőttet először meg kell tanítani érezni, mielőtt a blokkjaihoz tudnánk nyúlni, hogy dolgozhassunk rajtuk. Következésképpen ha eltereljük a gyermekek figyelmét az érzéseiről nem tud azokon átmenni és attól is megfosztjuk, hogy megtanulja felismerni az érzéseit mint pl azt, hogy fáj valamije, dühös, szomorú, elkeseredett, csalódott vagy a pozitív érzelmeket azt hogy éppen örül, büszke magára, elégedett magával stb. Amikor elfogadjuk gyermekünk érzéseit, és nem tagadjuk le őket, akkor tulajdonképpen átvisszük a negatív érzésein és az nincs többé. Ezért a gyermekeket minden érzésbe és élethelyzetbe bele kell engedni csak az életveszélytől szabad megmenteni őket! Nagyon nehéz nézni és hagyni amikor fejjel megy a falnak minden tanácsunk ellenére, de nem lehet megvédeni. Meg fog történni, mert mindenki egy életfeladattal érkezik, amibe nem lehet beleszólni. Inkább most „essen el”  vigyázó szemeink előtt, mint akkor amikor már nincs a szülői házban és nem tudunk segíteni neki a talpra állásban.

Mindezeken túl az érzelmei lesznek élete iránytűje, Esther és Jerry Hicks: Kérd és megadatik című könyvében ír erről. Az érzelmei mindig megmutatják majd, hogy helyesen cselekszik-e jó irányba halad-e, a megfelelő döntést hozza-e meg, vagy letért-e az útról. Ha kellemetlen érzései vannak bármivel is kapcsolatban, akkor nem a jó irányba vagy nem a jó döntés felé halad, ha jó érzései vannak akkor a helyes úton van.

 

Dícsérjünk jobb agyféltekésen

Dr. Thomas Gordon: Tanítsd gyermeked önfegyelemre című könyvében így határozza meg a  dícséretet: “A dícséret általában egy másokról tett kijelentés – arról hogyan néznek ki, mit mondtak, mit tettek ők. Mint ilyen a dicséret ítélet és értékelés.” Pl. Ügyesen úszol. Ezt fantasztikusan csináltad. Nagyon szép vagy. Jól megírtad a dolgozatod. Gordon ezt te-üzenetnek hívja és több oldalról is megmutatja könyvében, hogy ez a fajta dícsérés milyen töréseket okozhat a gyermekekben. Gordon szerint ha a felnőttek dicsérnek, azzal az elsődleges céllal teszik, hogy megpróbálják a gyermekeket valamiképpen megváltoztatni – jobb teljesítményre sarkallni, jó viselkedésre ösztönözni, hogy szépen nézzenek ki, jól tanuljanak, vagy megismételjenek valamilyen kívánatos viselkedést. Így tehát majdnem minden dícsérő üzenet mögött ott van az a kimondatlan és nem tudatos cél, hogy a gyermeket  megváltoztassák. Azt hisszük jót teszünk a gyermekkel pedig csak önös célunkat szolgálja a dícséret, azt ami nekünk jó és nem a gyermekünknek. Ezért Gordon azt javasolja, hogy te-üzenetek helyett én-üzenetekkel dícsérjük gyermekeinket. Mert az én-üzenetek magunkról mondanak el valamit, arról hogy gyermekünk tette, viselkedése, eredménye milyen jó és kellemes érzéseket váltott ki belőlünk. Az értékelés az ami annyi bajt tud okozni. Azonban ez azt feltételezi, hogy őszintén kimondjuk érzéseinket, amiket először fel kell tudnunk ismernünk magunknak is. Azáltal hogy megnyitjuk szívünket gyermekeink és akár mások felé is talán sebezhetőbbnek érezzük magunkat eleinte, de tapasztalatom szerint a válasz reakciók ezekre az én-üzenetekre leírhatatlanok. Eleinte nehézkesnek éreztem az én-üzenetek használatát, de tudatosan törekedtem arra, hogy én-üzeneteket küldjek, vagyis a gyakorlásra és egy idő után spontán módon önkéntelenül szakadnak fel belőlem. Az én-üzenettel tovább segíthetsz gyermekednek felismerni a saját érzéseit is.

Megmutatni saját értékeiket

Szinte mindig csak arról beszélünk gyermekeinknek mit nem csináltak jól, mit rontottak el és szerintünk hogyan kellene azt kijavítaniuk. Amikor helyesen cselekszenek, nekünk tetsző dolgokat tesznek, azt természetesnek vesszük és ritkán említjük meg. Minimum 18 évig él velünk gyermekünk ennyi idő több is mint amennyire szükség van ahhoz, hogy el is higgye ő nem elég jó. Számlálatlan a mai (f)elnőttek száma, akik még mindig a szüleiknek próbálnak megfelelni és az elismerésnek valami csíráját kapni. Vagyis a bal agyféltekés üzeneteinkkel az önbecsülés helyett a kudarcot erősítjük meg a gyermekeinkben. A tökéletest várjuk el tőlük és a pici sikereket és a próbálkozásokat nem értékeljük. Ha jól viselkedtél szeretlek, ha nem megvonom a szeretetem. Ezért majd (f)elnőttként is azt hiszik gyermekeink, hogy a tökéletesért kaphatnak csak elismerést. Hiszen olyan sok a (f)elnőtt, aki soha nem elégedett magával, mindig többet és többet várna magától. Próbáljuk ne szaporítani a számukat.

Segítsünk neki megérteni egy-egy élet helyzetből mit tanultak meg. Ez a legfontosabb, nem az hogy mit csináltak rosszul az csak gyengíti az önbizalmát. Ha valami balul sikerült ahelyett, hogy megmondanám szerintem mi lenne a helyes megkérdezem a gyermekeimet mit tanult meg belőle. Máthé ölében fogta a tányért amiben már benne volt a müzli és a tej és a földön ült a játékai mellett. Az aztalhoz parancsolhattam volna, de abból nem tanult volna meg semmit. A tej kilöttyent a földre, a játékaira és a ruhájára. Át kellett öltöznie és fel kellett takarítania a földről a tejet és lemosni a játékait. Ennyit kérdeztem mit tanultál meg ebből? Azt hogy tegyem az asztalra a tányért és úgy egyek, azóta az asztalnál eszik.

Dr Thomas Gordon: P.E.T. A gyereknevelés aranykönyve című művében találtam rá az értő figyelemre, amit a legalkalmasabbnak érzek, hogy segítsek gyermekeimnek felismerni a belső értékeiket. Az értő figyelem során nem adunk tanácsot, nem ítélkezünk, nem dícsérünk csak visszamondjuk azt amit a gyermek mondott, így érzéseinek tükre leszünk. Ezáltal a gyermek saját maga értékeli önmagát, felismeri hol van még hiányossága és hogyan tudná azt megoldani. Ezzel erősödik az önértékelése, jobban megy majd neki a problémamegoldás. Felnőttként nem függ mások ítéletétől az hogy jónak érzi-e magát, értékesnek-e, hasznosnak-e. Ezt belülről fogja érezeni.

Máthé szereti irányítani a testvéreit. Panaszkodott, hogy nem játszanak vele a többiek. Úgy érzed a többiek nem szeretnének veled játszani. Aha, nem akarják azt csinálni amit mondok, mindig mást akarnak, mint én. Nehéz elfogadnod, hogy mások nem teszik azt amit te szeretnél tőlük. Hát igen. Talán játszhatnánk azt, hogy ma én vagyok főnök, holnap Ádám és holnapután Zorka. Megyek megbeszélem velük. Ebben a helyzetben az irányítás nála maradt egyedül találta meg a megoldást.

Bármit is teszünk gyermekeink érzelmi nevelése érdekében fontos, hogy minden élet helyzetből érzelmileg megerősödve kerüljön ki és nem gyengébben ahogyan azt a bal agyféltekés üzeneteinkkel tesszük. Ezáltal tudjuk gyermekeink belső stabilitását erősíteni, önbecsülését kifejleszteni. Amikor a tetteinkkel növeljük gyermekeink önbecsülését, akkor stabilitást tudnak adni maguknak, és ez életre szóló erőforrást fog jelenteni nekik.

Ezek még számomra is teljesen új felismerések, amelyek nem régiben érkeztek meg hozzám. Remélem neked is segítségedre lesznek gyermekeid és saját gyermekkorod jobb megértésében.

Szólj hozzá!